A legkisebb tündér titka
Egyszer volt, hol nem volt, a nagykörűi Lombkorona sétány óriási fái között élt egy pici tündérlány. Úgy hívták, hogy Lili. Lili pont olyan kicsi volt, mint a legapróbb tündérrózsa a Tiszán. Volt egy csodás tündérruhája és egy csillogó varázspálcája is. Nagyon szeretett volna már valami igazán nagy varázslatot tenni. Napközben átváltozott hétköznapi gyermekké, és bizony nyáron nagyokat úszott a Tiszában. Varázslata pedig abban rejlett: ha valaki el akarta dobni a szemetet, Lili csak intett egyet a varázspálcájával, és a szemetelni vágyó ember máris elvitte a szemetet a szemetesbe. Ezt varázsolta Lili tündér a nyáron, hogy tiszta maradjon a folyópart. Amikor pedig elfáradt, visszavonult a Lombkorona sétány fái közé. Elképzelhető, hogy most is éppen kukucskál valamelyik fáról, és azt nézi, hogy milyen gyönyörű tündérek gyűltek itt össze ma délelőtt! Úgy tudom, hogy egy napon meglátott egy szomorú, szegény vándorlegényt, aki elveszett az erdőben. Lili odarepült hozzá, felemelte a pálcáját, és rámosolygott. Nem mondott semmilyen bűvös igét, csak átölelte a legényt a pici tündérszárnyaival. És ekkor csoda történt! A vándorlegény arca hirtelen felvidult, a szomorúsága pedig elszállt, mint a nyári szél. Lili ekkor értette meg a tündérvilág legnagyobb titkát: a legnagyobb varázslat nem a pálcában van, hanem a szeretetben és a kedvességben. Aki ezt a mesét hallotta, adja tovább a szeretet varázsát! Itt a vége, fuss el véle!

Katka és a tea története
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy pici lány.
Katka, a pici lány a tea varázsát nagymamájától tanulta. Hiszen minden hétvégén tartottak teadélutánt.
– Anyuci, a nagyi mindig olyan finom teákkal kínál meg, amikor ott vagyok nála. Szeretném a születésnapomat tea varázsban ünnepelni. Szeretném megmutatni a barátaimnak, milyen nagyszerű dolog teázni. Segítesz nekem ebben?
Anyukája bólintott. Ez nagy igent jelentett. A szeme pedig megtelt könnyel. Annyira a szívébe vágott a tény, hogy a teadélután a lányát is megérintette, mint ahogy fiatalon ő is meghívta barátait teázni. Már ott is voltak Anna néni teaboltjában.
– Katka, nézd csak, én ezeket a teákat kínálnám: eper, málna, erdei gyümölcs, körte, citrom. Mit gondolsz?
– Nagyon jók lesznek, de szeretnék még csokoládés és vaníliás aromájút is. A kedvencem a vaníliás, a nagyié pedig a csokoládés.
Így történt, hogy Katka 10 éves szülinapját teázva ünnepelte barátaival. A megterített asztalon kekszek és teáscsészék várták a vendégeket.
– Kérlek benneteket, válasszatok egy-egy kedvenc tea ízt. Most megtanítom nektek, hogyan fogyasztjuk a teát.
A teáscsészét helyezzétek el a csészealjra! Öntsük óvatosan a forró vizet teafilterre, a csészealjat hagyjuk a helyén, hogy majd felfogja a csöpögő cseppeket. Egy kicsi várakozás következik.  Majd cukorral, mézzel vagy citrommal ízesíthetjük.
Az én nagymamám azt tanította, hogy a teafiltert soha ne hagyjam hosszú ideig a csészében, mert a filterből kioldódó anyag keserűvé teheti az italt.
Így történt, hogy a teázás mellett beszélgetve múlt az idő. Olyan dolgokról is szó esett, amiről az iskolában nem szoktak. Jóízűen majszolták a kekszet, kortyolgatták a teát.  A nagymama teavarázsa egy új élményt adott a barátságnak.
Mielőtt véget ér a mesém, csak annyit mondok: ha van kedved, próbáld ki a teázás élményét. Hívd meg te is a barátaidat – vagy a családod tagjait is meghívhatod – egy kellemes teázásra.
Kívánom, hogy sikerüljön a teavarázs csodája!

Álomtündér meglátogatta a gyerekeket
Túl a hegyeken, a dombokon, a vízesésen és a nagy tölgyfán is túl, élt egy Álomtündér. Nagyon szégyenlős volt, és csak akkor kelt útra, amikor a gyerekek nem akartak aludni. Egyik nap észrevette, hogy Katalin néni a délutáni alvás idején csodaszép dalt énekel:
„Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.”
Az Álomtündér annyira szerette volna hallani ezt a dalt közelről, hogy délután odarepült a gyerekekhez, hogy velük együtt hallgassa. Amikor megérkezett, elbújt a szekrény tetejére, hiszen a tündérek bárhová el tudnak bújni. Ahogy várta Katalin néni énekét, közben megleshette a gyerekeket is. Csodálkozva figyelte, hogy Bence, Emma, Anna és Kamilla egyáltalán nem akarnak aludni. – Pont jókor érkeztem – jegyezte meg. – Hát ezek a gyerekek nem tudják, hogy aludni milyen jó dolog? – értetlenkedett az Álomtündér.
„Tavaszi szél vizet áraszt,
virágom, virágom.
Minden madár társat választ,
virágom, virágom.” – szólt a dal.
Az Álomtündér táncra perdült, és belengte az egész szobát. Boldogan repdesett az egyik
sarokból a másikba. De a gyerekek csak nem akartak elaludni. Ekkor az Álomtündér úgy
döntött, mindegyikük fülébe súg egy-egy mondatot.
– Kedves Bence, az alvás azért fontos, mert ha rendesen alszol, nem fogsz könnyen
megbetegedni.
– Kedves Emma, ha jókat alszol, oda tudsz majd figyelni a tanító nénire, és könnyebben
megjegyzel mindent.
– Kedves Anna, mindig ilyen vidám maradsz, ha délutánonként engeded, hogy az álom
elringasson, mert akkor a rossz hangulat is messze elkerül.
– Kedves Kamilla, most hozzád szólok. Ha elalszol és kipihened magad, mindenre oda tudsz
majd figyelni.
Ahogy az Álomtündér odarepült a gyerekekhez és elsuttogta a szavait, a kicsik máris álomba
szenderültek. Katalin néni éppen egy új dalba kezdett volna, amikor meglepetésére azt látta,
hogy a szobában mindenki elaludt. Az Álomtündér boldogan hazarepült, és amikor hazaért,
elénekelte a „Tavaszi szél”-t a barátainak, akik táncra perdültek a dallamra. A gyerekek pedig
még soha nem aludtak ilyen jót, mint azon a délutánon.
Persze, ha nem hiszed – járj utána! De azt azért tudd, hogy a gyerekek azóta is minden
délután behunyják a szemüket, és békésen, mosolyogva álmodnak – talán épp az Álomtündérről.

Hóesésben őrzött múlt
Hol volt, hol nem volt, volt egy kislány, aki az esti hóesést nagyon szerette. Az egészben ott volt a csend szeretete, az utcák nyugalma, a hópelyhek tánca, és az a határtalan öröm, amely
keletkezett a szívében. Ropogott a hó, ahogy lépdelt az utcán. A hóeséssel együtt a lelkében hordta a boldogságot és a szomorúságot is. Ez mind csak az övé volt… A csend szeretete
betöltötte a kislány egész szívét, mert ott volt benne a gyermekkor, az anyai mosoly, az ölelés. A tél tiszta illata, a szél simogatása, és az a könnypára, amely a lelkében született meg… A valóság pedig az, hogy az a kislány, aki szerette a hóesést, már nagylány lett, és a téli hóesésben a szeretteit hordozza tovább – a múltat. Hiányzol, anya. Hiányzol, gyerekkor.

Boldogság a havazásban…
Egyszer volt, hol nem volt… így kezdődik az én téli mesém, mert nekem van egy nagy, meleg szobám. Ott, a domb oldalán, ahol a csend megsimogat, és a természet télen is átölel. A szobámban megfordul kicsi és nagy is, éppen úgy, ahogyan az élet hozza. Sütemény az asztalon, forró tea a csészében… és már indulhat is a „nagy utazás” a hóesésben. Nálunk a hó hirtelen érkezett, kézen fogva a hideggel. Az elmúlt években mintha elbújt volna
a hó tündére, de most váratlanul bekopogott, és úgy döntött, hogy itt időzik. Sokszor az ablakból nézem az életet. Így történt, hogy a szívem csordultig telt a gyerekkorom örömével:
a csillogó hóval, a beszélő csenddel, a lelkem kacagásával. Hófedte házak, füstölgő kémények. A fákon fénylő fehérség, fekete ágak. A hóban lábnyomok… Ezzel nem tudok betelni. Csak állok és nézem, mintha egy mesekönyv lapjait lapozgatnám. Jó érzés ez. Szép érzés. A domboldalon, ebben a kicsiny faluban még nem láttam szánkót, de annál több gyermeket igen, akik nagy zacskókon adják át magukat a télnek, a száguldó csúszás varázsának. Öröm őket nézni…a szívem ugyan összeszorul, de ők így szokták. Nem győzi le őket a szánkó utáni vágy, sem a hiány. Lehet tőlük tanulni… mert vannak helyek, ahol nincs szánkó, mégis nevetés csúszik le a domboldalon. A boldogság pedig ott születik, ahol a pillanat otthonra talál. Most a mese véget ért, és ha úgy gondolod tedd el magadnak a párnád alá a tél meséjét.

Hóvirág tánca…
Történt egy napon, hogy a szél egy picit erősebben érkezett. Hóvirág zöld leveleivel eltakarta hófehér ruháját, mert nagyon féltette szirmait. Ám ekkor egy lágy szellő ölelte körbe. Nem volt hűvös, inkább meleg fuvallattal érkezett. Egy vándorlelkű Szélfiú csodálta meg Hóvirágot.
– Ki vagy te, fehérruhás szépség? – súgta oda a Szélfiú.
– Én vagyok Hóvirág.
– Táncolnál velem?
– Nem is tudom… – suttogta Hóvirág. – Én még sosem táncoltam senkivel. Mindig csak magamnak hajladoztam a napfényben.
– Én a nagy mezőkön és erdőkön suhantam – felelte Szélfiú –, de még sehol sem találkoztam ilyen szép tánccal. Ekkor Hóvirág megérezte a magány lüktetését, hiszen ő is tudta, milyen
az. Megbillentette hófehér szirmait. Szélfiú finoman felemelte a szirmokat és a leveleket, mintha kezeket fogna. A hófehér virág aprókat hajlott, ringott, majd egyre bátrabban követte a szellő ritmusát. Nem volt gyors a tánc, nem volt hangos – csak egy csendes, bensőséges mozdulatsor kettőjük között.
Ahogy együtt mozogtak, Hóvirág szíve megtelt melegséggel. Olyan boldog volt, hogy végre találkozott valakivel.
Mosolygott egy nagyot, és többé már nem kérdezte, mikor lesz táncpartnere. Tudta, hogy barátot talált – olyat, aki ugyanúgy magányos volt, mint ő, de mégis rátalált erre az apró csodára: a közös táncra. Mert néha elég egyetlen pillanat, hogy észrevegyük egymást. És ha nyitott a szívünk, a magányból barátság születhet – akár ott is, ahol nem is számítanánk rá.

Hó tündér megérkezett
A Hó tündér meséje valóra vált. Fehér ruhájában megérkezett, és jelenlétével átadta a hó varázsát. A hópelyhek csak estek és estek a házakra, az utcákra – nem lehetett velük betelni.
Mint egy nagy, fehér takaró, betakarta az egész falut. A fák nesztelenül figyelték, és vigyázták a tél szeretetét. Én a hóesés láttán csak ennyit tudtam mondani:– Hójó! Így lett a faluban a nevem: Hójó.
– Hójó, siess már!
– Hójó, merre vagy?
– Hójó, ezt csak te tudhatod!
– Hójó, mit gondolsz róla?
Hát én sok mindent gondolok a télről – gondoltam magamban. Például azt, hogy nagyon fehér. Meg azt is, hogy cudar hideg tud lenni. De egy biztos: nagyon szép. Nekem. Nagyon jó érzés belelépni a hóba, ropogósan, ütemesen haladni benne. A hó segít, hogy a lábnyomom megmaradjon, utat mutasson, így nem veszek el, ha sétálok egy nagyot az erdőben. Ott a fák fehérbe öltözve várnak. Az etetőtálkákból esznek a madarak, az őzek lábnyomai pedig nyomot hagynak a hóban. Ha szerencsém lesz, akár találkozhatok is velük. Nem tudtam, hogy ilyen jó dolog ez a tél. Most nem időjárás, hanem vendég. Nem tudtam, hogy a hógolyózás ennyi vidámságot tud okozni. És azt sem, hogy a kutyám rohanása felszántja a havat. A hópelyhek az arcomra hullnak, és ha kinyújtom a nyelvemet, el is kaphatom őket. Hú, ez nagyon jó érzés. Nagyon köszönöm a
Hó tündérnek, és üzenem neki, hogy ezt bizony a „Hójó” gyerek mondja.